Pest-Buda kivilágítása a XVIII. század végéig megoldatlan volt. Akkoriban legfeljebb a tehetősebbeknél pislákolt egy gyertya vagy egy mécses, de általánosságba véve az utcák sötétségbe burkolóztak. 1722-ben Mária Terézia rendelte el a város kivilágítását. Innentől kezdve az éj leszálltávál olajlámpák sokasága lobbant lángra, hogy a tisztes budai, illetve pesti polgár lássa hova lép, anélkül, hogy lámpahordót fogadna maga mellé. Ez eredményezte - Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegéből jól ismert – lámpagyújtogatók megjelenését. Nem telt bele azonban 150 év és le is áldozott e becses szakma művelőinek. Ezúttal nem a bolygó forgásának felgyorsulása okozta ellehetetlenülésüket - mint ahogyan az történt a francia kisregényben - hanem a gázlámpa feltalálása. Az új találmány rohamos terjedését nem csak azok nézték rossz szemmel, akiknek a megélhetést az olajlámpa biztosította, de megkérdőjelezték a közvilágítás fejlesztésének szükségességét azok is, akik azt vallották, hogy rendes embernek este 9 után otthon van a helye. Hiába minden tiltakozás, 1856-ban megkezdte működését a Budapesti gázgyár, akkori nevén Légszeszgyár. A századfordulóig több kisebb gyár is létesült, ezek azonban idővel elavultak, ezért a főváros közgyűlése 1910-ben új központi gyár építésének programját fogadta el. Ez nem más volt, mint jelen látogatásunk tárgya: az óbudai gázgyár.
A látogatás
Mikor fontolgattuk a gázgyári túránk lehetséges időpontját, úgy képzeltük, az első kora tavaszi pulóveres napok egyike lesz az. Pár meggyőző napsütéses délután elég is volt hogy másnap nekivágjunk – a már kevésbé napos és még kevésbé pulóveres időben – hogy lencsevégre kapjuk az óbudai nevezetességet. A kedvezőtlen időjárás nem vette el a kedvünket, csak ideiglenes visszavonulásra késztetett a Római parti Montechristo étterembe, hogy egy forró kávé mellett dolgozzuk ki a gázgyár bevételének stratégiáját. Behatolási tervre azért volt szükség, mert ugyan az épületegyüttes műemlékvédelem alatt áll, néhány elemét fel is újították, – korábbi küllemüket megőrizve most irodaként üzemelnek – de sajnos a tornyok, melyek látványossá teszik az ipari komplexumot, romos állapotuk miatt, nem látogathatóak. Mi viszont ebbe nem szívesen törődtünk bele. Épphogy a kávét elkortyoltuk, a cigarettát elnyomtuk, megszületett a terv: „odamegyünk, azt bemegyünk!”
Elhatározásunk jegyében ólálkodtunk és gyanúskodtunk az újpesti vasúti hídtól délre elhelyezkedő közel 21 hektáros terület körül, amely a gázgyár építésekor még a város peremét alkotta, minden szükséges infrastruktúrával: a nagytömegű nyersanyag szállítását biztosító vasúttal, illetve a jelentős teherforgalmat bonyolító Dunával.
Amennyire csak lehetőség nyílt rá, az irodaépületek felől megközelítettük a kerítést, amelyről a „Belépni tilos!”, „Bontási terület”, illetve „Omlásveszély” üzenetű táblák csüngtek. Rövid, de annál alaposabb mérlegelés után - két kordonelem hanyag illesztése mentén tátongó résen – besurrantunk a tiltott zónába. Elsőként a legmagasabb épület bevételére áhítoztunk, annál is inkább, mert az orrunk előtt tornyosodott. Hatalmas lánccal lelakatolt ajtaja nem sok reménnyel kecsegtetett, de az alaposabb vizsgálat során kiderült, hogy a lazán rátekert elrettentő lánc elég mozgást enged az ajtónak, hogy résnyire kinyitva, bepasszírozzuk magunkat rajta. Ugyanez a mutatvány nem sikerülhetett szegény rókának, kinek teteme az ajtón belül várt minket, bár ő kétségtelenül inkább kijutni próbálhatott a torony fogságából. Annál érdekesebb, hogy vajon hogy jutott be oda. A pórul járt rókán túljutva beljebb léptünk, itt kísérteties csigalépcső tekeredett a magasba. A könnyűszerkezetű, rozsda és galambürülék marta lépcső a félhomályban egy Tim Burton horror mese hangulatát idézte, nem beszélve az állattetemről. A kerítésen olvasott figyelmeztetésekre gondolva bölcsebbnek véltük, ha nem másszuk meg az egyébként sem hívogató feljárót. Pár kattintás után távoztunk a korábban víztartályként szolgáló építményből, és nem háborgattuk tovább „Vuk” szellemét. Három alacsonyabb, zömök épület sorakozik az óraművel díszített víztorony tövében. Ezek – funkciójukat tekintve – kátrány- és ammónia-tartályok voltak, amelyek a „gázgyártás” melléktermékei. Kíváncsibbak kedvéért: a gázt szénből állították elő, annak nagy hőfokra való hevítésekor a lepárlás következtében a szerves anyagból illó termékek váltak ki. Ezek egy része lehűlés után cseppfolyósodott (kátrány), egy része pedig a gázgyár végtermékét adta: a világító gázt. Ezek az épületek kevésbé félelmetesek, de annál rosszabb állapotúak. Itt nem volt leláncolva a kapu, a beomlott falon keresztül lehet bejutni, téglahalmokat kerülgetve. Belépés előtt érdemes felpillantani, egy-egy hulló tégla mindennapos, okkal helyezték el a kerítésen olvasható felhívásokat. Belül mindhárom tartályban tátongó űr, kátrányfoltos fal. A három köpcös torony között szintén spirálisan emelkedő vaslépcső vezet a felső szintre, de következetesen ennek sem próbáltuk ki a teherbírását. A falon hatalmas kör alakú lyuk tátong, szétmállott vöröslő tégladarabok roncsaival szegélyezve, mintha az élő szövetet szakította volna át egy hatalmas ágyúgolyó. Körbejártuk a roskadozó tornyokat, majd jobbnak láttuk távozni, mielőtt ránk omlik az egész „gyár”. Kisurranni egyszerűbbnek bizonyult, mint belopózkodni, leszámítva, hogy egy gyámoltalan biztonsági őrbe futottunk. Először elsétált mellettünk, majd minden bátorságát összeszedve érdeklődött hogy vajon mit keresünk itt, ahol semmi keresnivalónk. Nem kerteltünk, mondtuk, hogy mi behatolók vagyunk, pár képet készítettünk csak a tornyokról mielőtt végleg összeomlanak, de ne izgassa föl magát, már végeztünk is. Ebben maradtunk.
Távolról még egy-két képet azért megengedtünk magunknak, és közben azon morfondíroztunk, vajon miért hagyják elpusztulni ezt a jobb sorsra érdemes épületegyüttest, amely ráadásul jövőre tölti be 100. évét. Költőinek hangozhat a kérdés, és csípőből jön a válasz: nincs pénz. De nem ez a helyzet. Ahogy korábban említettem a rekonstrukció már megkezdődött, ezt jó pár épület bizonyíthatja is, a tervek szerint 2010-re a tornyok rekonstrukciója is befejeződött volna, de a fejlesztést ellehetetlenítette a főváros és a III. kerület akkori vezetése közötti ellentét, miszerint a kerület csak akkor járul hozzá a projekthez, ha az közlekedésfejlesztéssel párosul, és ennek kikényszerítése céljából 3 évre változtatási tilalmat rendelt el a területre. Azonban ez már 2010-ben lejárt. A fővárosi közgyűlés által tavaly elfogadott előterjesztés szerint 950 millió forintot elkülönítettek a rekonstrukcióra. Várjuk a fejleményeket.
Varga Szabolcs
