Pilismarót. Esztergom felől lépjük át a községhatárt. A Duna-part kicsit odébb van, keressük a leágazást balra. A távolban már látszik a fák fölé magasodó acélszerkezet, egy otromba hajó-daru. Célon vagyunk. Letesszük az Ördögöt – egy kiszolgált Skoda Feliciát - ami egyébként rozsdamarta külleme miatt észrevétlenül beleolvad a környezetbe. Hideg van, a jég vastagsága legalább 10 centi, de tűz a nap. Kicsit olyan érzésünk van, mint pár csúszás után, a hütte teraszán… hátunkat a falnak támasztjuk, kibújunk a kesztyűből, kabátból és arcunkat a nap felé fordítjuk. De csak egy pillanatra. Körbenézünk. A baloldalon fejre fordulva, meggyalázott „hajótetem” hever, mintha gigászi erejű orkán sodorta volna partra. Szemben két tucat rozsdás roncs alkot szigetet, jégbe fagyva. Nem mi vagyunk az egyedüli látogatók. Egy csapat rosszarcú tüsténkedik az úszó vastemetőben. Nyilván színesfém tolvajok – gondoljuk. Egy kötélpályára állított alumíniumcsónakon húzzák magukat ki-be a feltört jégdarabok közt. Megkérdezzük a révészt, behajózna-e minket. Vállat von, mutatja, hogy a főnök bent van, abban a fekete kabátban. Hívja. Látjuk, hogy a fekete kabátos zsebébe nyúl, füléhez emeli a maroktelefont, és kérdőn tekint a partra. "…ilyen baromság, be akarnak menni fotózni" – magyarázza neki a révész jóindulatúan. A főnök bólint, máris behúznak minket. Nem kérdeznek semmit, csak figyelmeztetnek: „aknafedőre ne lépjetek!” Megfogadjuk a tanácsot, majd átmászunk a szomszédos „Albatroszra”. Van itt minden: kiránduló hajók, uszályok, egy jégtörő, rakodóhajók és a nagy vad: egy több szintes orosz teherhajó. Bemerészkedünk az egyik roncsba. A szalonban vagyunk. Poharak és tányérok a szekrényben, koszos edények a csap alatt. Kísérteties. Mintha csak az imént álltak volna föl az asztaltól. Szűk és meredek lépcsőn lehet leereszkedni a hideg, sötét és olajos gépházba. Meghúzok minden kart, eltekerem az összes kormányt, nyomkodom a gombokat, aztán beletörődöm: ez már nem megy innen sehova. Legfeljebb ha vontatják. Kimegyünk a fényre, és hajóról-hajóra haladunk beljebb a sziget közepe felé. Az egyik kabinban egy 1989-es Népszabira lépek. Az a hamis illúziónk támad, mintha megállt volna itt az idő. De ellenkezőjéről győz meg minket a mindent belepő rozsda… az eldeformált hordók, a kivétel nélkül bezúzott ablakok. Az úszó romok közé pecások lógatják a botjukat. Érdeklődöm milyen a kapás, de mosolyogva hárítanak: ich spreche deutsch. Továbbállunk, de gyanítom, nem bánják: talán még nem zavartuk el az összes halat. Megmásszuk a félelmetes ruszki óriást. Olyan, mint egy hatalmas csontváz, teljesen le van csupaszítva, így még nagyobbnak tűnik. A fedélzetről rálátni az egész temetőre. Utópisztikus kép tárul elénk. Még egy-két kattintás, aztán kifelé vesszük az irányt. A révészt nem találjuk ott, de már gyakorlottak vagyunk… kihúzzuk magunkat.
Szöveg: Varga Szabolcs
